Kolozsi Angéla: “Verset érdemes akkor is írni, ha az ember nem költő”

Készül újabb bemutatónk, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házával létrehozott Litera-túra. Az előadás 10-14 éveseknek (és persze nagyobbaknak) szól a Költőkről és a Kötelezőkről. Róluk kérdezzük az alkotókat, ezúttal Kolozsi Angélát, az előadás rendezőjét és szövegének összeállítóját.

0003540

– A Litera-túra három szereplője három karakter: az Eminens, a Renitens és a Megúszós. Te melyik voltál felső tagozatban, és ez miben nyilvánult meg?
– Eminens jellegű Megúszós voltam – különben a mai napig az vagyok. A hármas nálunk otthon már rossz jegynek számított, ezért nagyon igyekeztem, hogy négyesnél rosszabbat ne vigyek haza – de kevés tantárgy érdekelt igazán, kevés dologra kaptam föl valódi érdeklődéssel a fejem általános iskolában. Az igazi eminensekre mindig nagy csodálattal néztem – ahogy a renitensekre is.
– Szeretted a verselemzéseket? Szerinted mitől jó egy verselemző óra?
– A verselemzés azon kevés dolgok egyike volt, ami nagyon érdekelt az általánosban. Nem vettem észre, mikor és hogyan történt, de egyszer csak rájöttem, hogy irodalomórán jóval többről van szó, mint a visszaböfögött lexikális tudásról. Amikor az ember verset, irodalmi szöveget elemez, ott a saját eszét, emócióit, élettapasztalatát is hadra kell fognia; akkor észrevehet olyasmit is, amit más nem feltétlenül; abban ő maga is benne van. Miközben ismerkedünk egy verssel, rengeteg dologra rájövünk magunkkal kapcsolatban is.
– Mennyi verset olvasol?
– Nem eleget. Általában mindig az aktuális munkámhoz olvasok – ha ehhez épp nem kapcsolódnak versek, akkor csak a böngészés közben találtak maradnak, alkalomszerűen. Még szerencse, hogy ebben a formában aránylag gyakran szembejönnek – de összességében, azt kell mondanom, hogy kevés verset olvasok.
– Hogyan kell/lehet verset olvasni – mondjuk egy regényhez képest?
– A regényhez idő is kell – a vershez többnyire „csak” hangulat. Én akkor olvasok verset nagyobb tételben, ha magam alatt vagyok.
– Van kedvenc versed?
– Nincs. Különböző helyzetekben különböző versek, verssorok jutnak eszembe – vannak rendszeres visszatérők, de képtelen lennék választani
– Ki a kedvenc klasszikus és kortárs költőd?
– Életszakaszonként változó. József Attila és Radnóti Miklós tűnik állandónak e mozgó zűrzavarban – a kortársak közül Takács Zsuzsa és Havasi Attila az, akit rendszeresen leemelek a polcról.
– Írtál valaha verset?
– Írtam, persze. És megesik, hogy még most is. De vállalhatatlanok. A legsikerültebb csak úgy kiszaladt belőlem öt évvel ezelőtt: az maga írta meg magát, nem én őt. Mindenesetre verset érdemes akkor is írni, ha az ember nem költő: a versírás remek formai játék, sűrített vallomás.
– Nem csupán rendezed az előadást, de te szerkesztetted annak szövegét is. Hogyan állítottad össze ezt az anyagot? Voltak-e nehézségek, amikkel szembekerültél?
– Eleinte csak nehézségek voltak. A kiinduló helyzet az volt, hogy klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket használjak, és a felsősöket szólítsam meg ezekkel a szövegekkel: mindjárt a startmezőn megrémültem a feladattól, emiatt sokáig ötletem sem volt. A felső tagozatosok igen vegyes, nehezen összehangolható társaság: egy tízéves gyerek teljesen más problémákkal küzd, mint egy tizennégy éves – mégis egy kalap alá kell venni őket. Emellett némi túlzással azt lehet mondani, hogy ennek a rendkívül sokszínű társaságnak nemigen íródott/íródik vers, illetve kispróza. Mintha tíz és tizennégy éves kora között az ember megszólíthatatlan lenne. És nyilvánvalóan nehezen megszólítható korosztályról beszélünk: az ember már nem gyerek, de még nem felnőtt; nehezebben elvarázsolható, egyre gyakrabban kéri ki magának a babusgatást, miközben még nagyon gyakran vágyik varázslatra is, babusgatásra is. Az tűnik a legcélravezetőbbnek, ha félelem nélkül, őszintén fordulunk hozzájuk. Miután keresgélés közben egyre több és több olyan szöveg jött szembe, ami magáról a Költőről, illetve annak alkotói gyötrelmeiről szól, végül arra jutottam, hogy talán erről kellene beszélni. Hogy a Költő élete sem fenékig tejfel – és, hogy sok ponton egyenértékű egy kiskamasz gyötrelmeivel.
Mi és/vagy ki volt az, amit/akit semmiképp nem szerettél volna kihagyni az előadásszövegből, és miért?
– Mire összeállt a fejemben az előadás tematikája, már ott sorakoztak a szerzők is a szövegeikkel. A kezdeti kétségbeesésből Lázár Ervin Berzsiánja, Takács Zsuzsa Rejtjeles tábori lap című kötete, és Varró Dániel Náthás Angol Költője húztak ki, együttes erővel.
Tudtam, hogy Lázár Ervinnel nem hibázhatok: meséit épp kiskamasz kortól kezdi el igazán érteni az ember – hogy aztán egész életében újra és újra elővegye, és rácsodálkozzon: a bölcsességére, a humorára, a nyelvezetére. Takács Zsuzsa kötete régi kedvencem: a lényegénél ragadja meg a kiskamaszok érzelmi világát – verseinek főszereplője egy elszántan költőnek készülő fiatal lány. Varró Dániel pedig úgy ír, ahogy más a levegőt veszi: szövegei maiak és viccesek – gond nélkül talál hangot a mi kiskamasz nézőinkkel is.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s