Pallai Mara: “Ez az előadás közös ügy”

Az időnk rövid története alkotói közül Pallai Mara válaszolt a kérdésekre.

mara2

– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?

– Két-három évvel ezelőtt beszélt nekem Hoffer Kari erről az ötletéről, amit Gimesi Dórival közösen kezdtek építgetni. A téma akkor is nagyon tetszett, vártuk, hogy mikor foghatunk neki a megvalósításnak. Úgy látszik, most érkezett el az idő… Azt is tudtam, hogy barátokkal dolgozhatom majd együtt, ebben mindig benne van az ígéret, hogy valami személyes, a saját személyes életemben is értékes és különleges dologban vehetek részt. És valóban, ez az előadás „közös ügy”, mindenkinek fontos volt. Az egész próbafolyamatot harmonikus, inspiratív légkör jellemezte, ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem voltak feszültségek, mégis, az időhiány és gyakorlati nehézségek ellenére „erőlködés” nélküli munka volt, valahogy minden kialakult.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Sajnos egyik nagyszülőm sem él már. A szüleim mindketten a család legkisebbjei voltak, mint ahogy én is, így aztán a nagyszüleim jobbára elég idősek voltak már, amikor én megszülettem. Anyai nagymamámat nem is ismertem, nagypapám pedig hadifogságot megjárt emberként addigra már eléggé visszahúzódva élt. A háborúról például soha nem mesélt, hiába faggattam. Apai nagyapámnál és nagymamámnál töltöttem több időt, nagymamám nagy háztartást vezetett, amikor egy-egy ünnep kedvéért, vagy a nyári szünet alatt összegyűlt a család, az unokatestvéreimmel szép létszámú gyerekcsapatot alkottunk. Birtokba vettük az egész udvart, a kertet. Ezekről az időkről nagyon szép emlékeket őrzök. Nagymamámmal egyébként is viszonylag sok időt töltöttem, gyakran csak ültem a konyhában, és néztem, hogyan készül az ebéd, a levestészta, vagy a süteményei, amiket imádtam. Emlékszem, mennyire lekötött, ahogy az ezerszer ismételt, bejáratott mozdulatait néztem, emlékszem a mozdulatai ritmusára, arra, hogy milyen magától értetődően alakult minden a keze alatt.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Haneke Szerelem című filmje jut először az eszembe.

– Félsz-e az öregségtől? 

– Igen, de nem annyira, hogy ne akarjak megöregedni. A kényelmetlenségekre, betegségre, a testi korlátozottságra senki nem vágyik, viszont azt, hogy a tapasztalatok gyarapodásával bizonyos dolgokban tisztábban lát az ember, már most is a kor előnyének érzem. Illetve azt gondolom (és remélem), hogy az öregkorban is (mint eddig minden újabb életkorban) vannak olyan szépségek és értékek, amikről most még fogalmam sincs. Ilyen értelemben tulajdonképpen kíváncsi is vagyok.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek.

Próbafotó: Penziás Nikolett

Reklámok

Gimesi Dóra: “Ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött”

Az időnk rövid története alkotói közül ezúttal a darab íróját, Gimesi Dórát kérdeztük. Válaszaiból kiderül, miért volt számára “ügy” a történet, az előadás.

dori

– Honnan jött az ötlet, miért akartad kiírni magad ezt a témát?

– Az én életemben nagyon fontos szerepet játszottak a nagyszüleim. Főleg az anyai nagymamámmal és nagypapámmal töltöttem sok időt gyerekként, nekik köszönhetem az irodalom szeretetét, és azt az élményt, hogy történeteket mesélni bárhol, bármikor, bármiről lehet. Mindig is szerettem volna megírni őket, az ő történeteiket. Ez a dolog egyik oldala.

A másik, hogy – íróként egyáltalán nem egyedi módon – évek óta gyűjtöm az érdekes embereket, érdekes pillanatokat, és azt vettem észre, hogy a legjobbak mindig idős emberekhez kötődnek. Sűrű, megkapó, emberi pillanatok ezek, amelyekben mindig ott rejlik egy egész történet.

Az előadás alapötletét például egy évekkel korábbi élményem adta. Főiskolás koromban két barátnőmmel körbeutaztuk Olaszországot, az utolsó állomásunk Velence volt. Nem volt már pénzünk szállásra, ezért az egész éjszakát a Szent Márk téren töltöttük. Hajnali két óra körül már teljesen üres volt a tér, amikor hirtelen megjelent három nagyon öreg ember, két bácsi meg egy néni. A bácsik elegáns nyári öltönyben, a néni koktélruhában, kopogós körömcipőben. Egymásba kapaszkodva mentek át a téren hárman, harsányan kacagtak, nagyon be voltak rúgva. Abba a pillanatba iszonyú sok minden belesűrűsödött öregségről, fiatalságról, életörömről, arról, hogy a lélek mindig fiatal marad.

Volt egy másik kép is, ami erősen belém égett: a Rákóczi úton láttam egyszer egy hajlott hátú, csoszogó, de még így is elegáns bácsit, aki egy bevásárláshoz használható, ún. nyanyatankot húzott maga után, amire gumipókkal fel volt szerelve egy öreg kutya. Ők így sétáltak.

Szóval ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött. Aztán úgy alakult, hogy Karival szinte egyszerre vesztettünk egy egy-egy nagyszülőt, elkezdtünk erről beszélgetni, és nagyon hamar egyértelmű lett, hogy ezekből az élményeinkből eladást kell csinálnunk.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Már csak az apai nagymamám él, de nagyon szerencsés vagyok, mert mind a négy nagyszülőmmel sok időt tölthettem el. Ők négyen szinte mindenben különböztek egymástól, talán csak egy közös tulajdonságuk volt: mindannyian nagyon erősek és makacsok voltak, szerettek és tudtak is élni. Az előadásban minden szereplő kapott belőlük valamit. Csabi karaktere leginkább az anyai nagypapámra hasonlít, aki a világ legbékésebb embere volt, és még a Parkinson-kórt is méltósággal, bölcs belenyugvással kezelte. Mara karakterének makacs ragaszkodása a nőiességéhez mindkét nagymamámra jellemző volt, ahogy Marcella életrevalósága, mindent megoldó lendülete az anyai nagymamámé. Tibi pedig egy egészen konkrét történetet kapott az apai nagyapámtól, ami tényleg, szóról szóra úgy esett meg.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Egyértelműen a Lear király. Abban szerintem minden benne van, amit az életről, az elmúlásról, és ennek elviselhetőségéről vagy elviselhetetlenségéről tudni lehet. Benne van a méltósággal búcsúzás iszonyú nehézsége, és az a kontraszt, ahogy az öreg szívben még tombol a düh, a szenvedély, de a test már nem tudja követni. Lear tragédiája éppen abban áll, hogy nem képes hozzáöregedni a korához, elfogadni, hogy a világ már nem azt a szerepet osztja rá, amit ő osztana magára, de ezáltal új érzések, új impulzusok is érik. Rettentő intenzív darab.

Egyébként érdekes, de ez most egy népszerű téma, rengeteg mű születik az öregekről. Nekem nagyon megkapó, hogy például mesekönyvek is (nyilván inkább külföldön). A magyarul is olvasható kedvencen a Garmann nyara, de csodás könyv az osztrák Die Neue Omi vagy az olasz Nonni is. Elég jelentős gyűjteményem van öreges képeskönyvekből. Haneke Szerelem című filmjétől azt hiszem, soha nem fogok tudni szabadulni, nagyon erős hatással volt rám. A legviccesebb a műfajban pedig mindenképp a Red című akciófilm, azon belül is Helen Mirren, amint nagyestélyiben egy hatalmas gépfegyverrel lövöldözik.

– Félsz az öregségtől? 

– Egyáltalán nem. Mindkét nagymamámtól azt láttam, hogy a kor nem ok, de nem is mentség arra, hogy az ember elhagyja magát. Hogy lehet nőnek, sőt. vonzó, stílusos nőnek lenni 80 fölött is. Remélem, hogy nem csak a szerencsés génjeiket, de a kitartásukat, az életörömüket is örököltem.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek, aki szeret sírva röhögni vagy röhögve sírni.

Fotó: Penziás Nikolett

 

Teszárek Csaba: “Színházi csemege a mi előadásunk”

Az időnk rövid története előadás alkotócsapatából ezúttal Teszárek Csaba válaszolt a már jól ismert kérdésekre.

csabi

– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?

– Az öregség témája gyerekkorom óta foglalkoztat. Csodálattal tölt el a bennük felgyűlt élettapasztalat és a tekintetükben rejlő letisztult szelídség, titkaik, hiedelmeik. Egytől egyig fantasztikus karakterek, nagy sztorikkal a hátuk mögött, amiket félmosolyok vagy könnyek között osztanak meg velünk. Ebben az előadásban 30 körüli embereknek kell mindezt sűríteni, átélni, bábra transzponálni úgy, hogy hiteles legyen, megejtő, de humoros is. Ez szép kihívás! Ráadásul baráti körben született előadás ez, melybe tényleg mindenki személyes dolgokat építthetett.

– Kit játszol?

– Csabi bácsi özvegyember, 10 éve él egyedül, vagyis öreg kutyájával Bátorral, akit megboldogult felesége hagyott rá. Csendes, rutinokkal berendezett élet ez, menetrendszerű sétákkal, sorsjegykaparással, padon ülő szemlélődéssel, dünnyögéssel. A mozgás neki és a kutyának is jelentős kihívás, ezért is nagy dolog, hogy vállalja ezt a kalandot. Hasonlítunk abban, hogy nehezen indulunk be, fel kell piszkálni bennünk a kalandvágyat, és ha egyszer lendületet kapunk, akkor aztán Velencéig meg sem állunk.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Anyai nagymamám a közvetlen szomszédunk volt gyermekkoromban. Szoros, bizalmas kapcsolat volt köztünk. Nála ebédeltünk, tévéztünk, beszélgettünk. Rajongással szerettem őt, minden nap eszembe jut a tekintete! Abban a kórházban halt meg, amelyikben a kisfiam született egy hónappal később és egy emelettel lejjebb.

– Van kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved vagy képed?

– Alakításokat, karaktereket emelnék ki. Kedvelem David Lynch Straight storyját, nagyon szeretem Gárdos Péter Uramisten című filmjében Feleki Kamill alakítását. Az időskori Páger Antal is minden filmjében csodálatos.

– Félsz az öregségtől?

– Az időskor nyűgjeitől, fájdalmaitól, kiszolgáltatottságától félek, de érzek egy felszabadító erőt, szabadságlehetőséget is abban, hogy nincs folyamatos elvárás alatt az ember, nincs az idő présében, nem kell annyit kapkodni és megalkudni hétköznapi szinten.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek ajánlom, aki szereti az iróniát, a bábot, és aki többet vár a színháztól könnyed szórakoztatásnál, de mégis könnyesre akarja nevetni magát. Amúgy egy színházi csemege, ínyencfalat ez a mi elődásunk. Képileg, bábilag, történetileg és hangulatában is igen egyedi.

Próbafotó: Penziás Nikolett

Andrusko Marcella: “Tudtam, hogy ez egy kreatív próbafolyamat lesz”

Az időnk rövid története előadás alkotócsapatából másodikként Andrusko Marcella árulta el, miért volt számára izgalmas a próbafolyamat.

marcella2

– Miért mondtál igent erre a felkérésre, mi érdekelt benne?

– Nagy örömmel mondtam igent erre a lehetőségre, mert ritka az olyan munka, amikor mindenki azért van ott, azért csinálja, mert szeretné és nagy kedve van hozzá. Tudtam, hogy ez egy kreatív próbafolyamat lesz, szeretem, amikor a saját ötleteinkre is szükség van. Ezen kívül a bábozás is kihívás volt számomra.

– Kit játszol?

– Az én karakterem önmagát nagyon  pontosan látja. Derűvel és humorral tekint a dolgokra, el tudja fogadni azt, ami van, és van elég öniróniája ahhoz, hogy nevetni is tudjon önmagán. Ebben hasonlít a nagymamámra. Nem volt konkrét mintám, a szerepek, azt hiszem, mindig valahogy önmagunkból, az észrevétlenül megragadt inspirációkból és a fantáziánkból gyúródnak össze. Hogy miben szeretnék rá hasonlítani? Én is szeretnék egy motort!

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Szerencsés vagyok, mert mind a négy nagyszülőmet és három dédszülőmet is ismerhettem. Sokat gondoltam rájuk a próbafolyamat alatt.  Egyszerű emberek voltak, sokat dolgoztak, azt hiszem, örököltem valami szívósságot tőlük. A nagymamámat, aki nagyon közel állt hozzám, most vesztettem el nyáron. Sokat tanultam tőle. Szerettem a hozzáállását az élethez. Nagyon sokat segített másoknak, és soha nem panaszkodott, tudta humorral kezelni a nehézségeket.

 – Van kedvenc öregekről szóló filmed, darabod, képed?

– Michael Haneke Szerelem című filmje, mert hisz a szerelem örök létezésében.

– Félsz az öregségtől? 

– Egyelőre nem. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem akarok megöregedni, inkább sok mindent akartam megélni, és még fiatalon meghalni. Már nem így gondolom. Azt hiszem, az élet így is elég rövid, sok tervem van, jó lenne élni még egy darabig. Csak abban reménykedek, hogy sokáig fogok bírni futni és táncolni!

– Kinek ajánlod az előadást?

– Annak, aki elgondolkodott már rajta, vajon milyen lesz, ha már nem leszünk fiatalok. És annak, aki szokott rá gondolni, milyen volt, mikor még fiatalok voltunk.

Próbafotó: Penziás Nikolett

Szolár Tibor: „Egy nagyon jó alkotócsapathoz csatlakozhattam”

Az időnk rövid története alkotói közül először Szolár Tibort kérdeztük az előadásról, a nagyszüleiről és az öregségről.

tibi2– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?
– Szeretek Karival dolgozni. Már az egyetemen is érdekes dolgokat alkottunk együtt, és kíváncsi voltam mit akar kihozni ebből a témából. Az is vonzó volt, hogy tudtam, hogy egy olyan próbafolyamat előtt állok, ami számít a kreativitásomra. Fontos volt, mit gondolunk egy-egy szituációról, akár mi színészek is átírhattunk egy-egy dialógot. Dóri és Kari ránk szabták a karaktereket, így nekünk is volt beleszólásunk a sorsukba. Nem beszélve arról, hogy Teszárek Csaba gondoskodott a zenéről, én pedig, ha szükség volt rá, a koreográfiáról. Szóval egy nagyon jó alkotócsapathoz csatlakozhattam.

– Kit játszol?
Én egy féllábú öregembert játszom, aki egyedül él otthon az emlékeivel. Régebben társasági ember volt, de mostanra sajnos egyedül maradt. Bár legbelül vágyik a társaságra, mégis mogorva az emberekkel. Sajátos humora van. Fiatalkorában még szórakoztató volt, de mára megkopott a régi fénye. Eleinte nehéz volt a karakter morcosságához viszonyulnom, de később már jobban sikerült. Kari sokat segített ebben. Azért szimpatikus nekem az öreg, mert a kezdeti rosszindulatot helyenként felváltja az életöröm, és a jókedv, amit öregségére elfelejtett, de az utazás kihozza belőle. Kicsit emlékeztet édesanyám anyukájára. Makacs asszony volt, épp ezért nehezen értett szót például a szomszédaival, de az unokáit nagyon szerette a látszólagos szigorúság ellenére.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?
– Édesanyám szüleivel sajnos kevesebb időt tölthettem együtt. Nagymamámmal egy kicsit többet. Nem volt könnyű ember, de nagyon szerettünk az unokatesóimmal nála nyaralni, és szerettünk együtt játszani vele. Édesapám szülei a mai napig jó egészségnek örvendnek. Ők az igazi túlélők. Mezőgazdász családokból származnak, akik akkor betegszenek meg, ha nem dolgozhatnak. Nagyon becsülöm őket, és hálás vagyok, hogy ismerhetem őket.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?
– Az Ifjúság című filmet nagyon szerettem, mert ugyanúgy, mint az előadásunk, hétköznapian, egyszerűen és emberien szól az öregségről. Mostanában cool öregnek lenni. Épp a napokban néztük a párommal a The Expendables – A feláldozhatók című filmet, ami csúcsra járatja a témát. A legjobb benne az, hogy ezek az idősödő színészek tudnak nevetni 20, 30 évvel korábbi önmagukon, csakúgy, mint a mi karaktereink is.

– Félsz-e az öregségtől?
– Nem. Először 25 évesen kezdtem el azon gondolkozni, hogy “A fenébe… fiatalabb már nem leszek.” De ennyi. Most már nem izgat ez a gondolat. Próbálok a mában élni, ha ezt majd ráncosan és öregen kell, ám legyen!

– Kinek ajánlod az előadást?
– Mindenkinek! Öregnek, fiatalnak egyaránt. Arra lennék igazából kíváncsi milyen hatása lenne az előadásnak egy öregek otthonában. Vajon az idősek is úgy látják magukat, ahogy mi őket?

Próbafotó: Penziás Nikolett