Kolozsi Angéla: “Verset érdemes akkor is írni, ha az ember nem költő”

Készül újabb bemutatónk, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házával létrehozott Litera-túra. Az előadás 10-14 éveseknek (és persze nagyobbaknak) szól a Költőkről és a Kötelezőkről. Róluk kérdezzük az alkotókat, ezúttal Kolozsi Angélát, az előadás rendezőjét és szövegének összeállítóját.

0003540

– A Litera-túra három szereplője három karakter: az Eminens, a Renitens és a Megúszós. Te melyik voltál felső tagozatban, és ez miben nyilvánult meg?
– Eminens jellegű Megúszós voltam – különben a mai napig az vagyok. A hármas nálunk otthon már rossz jegynek számított, ezért nagyon igyekeztem, hogy négyesnél rosszabbat ne vigyek haza – de kevés tantárgy érdekelt igazán, kevés dologra kaptam föl valódi érdeklődéssel a fejem általános iskolában. Az igazi eminensekre mindig nagy csodálattal néztem – ahogy a renitensekre is.
– Szeretted a verselemzéseket? Szerinted mitől jó egy verselemző óra?
– A verselemzés azon kevés dolgok egyike volt, ami nagyon érdekelt az általánosban. Nem vettem észre, mikor és hogyan történt, de egyszer csak rájöttem, hogy irodalomórán jóval többről van szó, mint a visszaböfögött lexikális tudásról. Amikor az ember verset, irodalmi szöveget elemez, ott a saját eszét, emócióit, élettapasztalatát is hadra kell fognia; akkor észrevehet olyasmit is, amit más nem feltétlenül; abban ő maga is benne van. Miközben ismerkedünk egy verssel, rengeteg dologra rájövünk magunkkal kapcsolatban is.
– Mennyi verset olvasol?
– Nem eleget. Általában mindig az aktuális munkámhoz olvasok – ha ehhez épp nem kapcsolódnak versek, akkor csak a böngészés közben találtak maradnak, alkalomszerűen. Még szerencse, hogy ebben a formában aránylag gyakran szembejönnek – de összességében, azt kell mondanom, hogy kevés verset olvasok.
– Hogyan kell/lehet verset olvasni – mondjuk egy regényhez képest?
– A regényhez idő is kell – a vershez többnyire „csak” hangulat. Én akkor olvasok verset nagyobb tételben, ha magam alatt vagyok.
– Van kedvenc versed?
– Nincs. Különböző helyzetekben különböző versek, verssorok jutnak eszembe – vannak rendszeres visszatérők, de képtelen lennék választani
– Ki a kedvenc klasszikus és kortárs költőd?
– Életszakaszonként változó. József Attila és Radnóti Miklós tűnik állandónak e mozgó zűrzavarban – a kortársak közül Takács Zsuzsa és Havasi Attila az, akit rendszeresen leemelek a polcról.
– Írtál valaha verset?
– Írtam, persze. És megesik, hogy még most is. De vállalhatatlanok. A legsikerültebb csak úgy kiszaladt belőlem öt évvel ezelőtt: az maga írta meg magát, nem én őt. Mindenesetre verset érdemes akkor is írni, ha az ember nem költő: a versírás remek formai játék, sűrített vallomás.
– Nem csupán rendezed az előadást, de te szerkesztetted annak szövegét is. Hogyan állítottad össze ezt az anyagot? Voltak-e nehézségek, amikkel szembekerültél?
– Eleinte csak nehézségek voltak. A kiinduló helyzet az volt, hogy klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket használjak, és a felsősöket szólítsam meg ezekkel a szövegekkel: mindjárt a startmezőn megrémültem a feladattól, emiatt sokáig ötletem sem volt. A felső tagozatosok igen vegyes, nehezen összehangolható társaság: egy tízéves gyerek teljesen más problémákkal küzd, mint egy tizennégy éves – mégis egy kalap alá kell venni őket. Emellett némi túlzással azt lehet mondani, hogy ennek a rendkívül sokszínű társaságnak nemigen íródott/íródik vers, illetve kispróza. Mintha tíz és tizennégy éves kora között az ember megszólíthatatlan lenne. És nyilvánvalóan nehezen megszólítható korosztályról beszélünk: az ember már nem gyerek, de még nem felnőtt; nehezebben elvarázsolható, egyre gyakrabban kéri ki magának a babusgatást, miközben még nagyon gyakran vágyik varázslatra is, babusgatásra is. Az tűnik a legcélravezetőbbnek, ha félelem nélkül, őszintén fordulunk hozzájuk. Miután keresgélés közben egyre több és több olyan szöveg jött szembe, ami magáról a Költőről, illetve annak alkotói gyötrelmeiről szól, végül arra jutottam, hogy talán erről kellene beszélni. Hogy a Költő élete sem fenékig tejfel – és, hogy sok ponton egyenértékű egy kiskamasz gyötrelmeivel.
Mi és/vagy ki volt az, amit/akit semmiképp nem szerettél volna kihagyni az előadásszövegből, és miért?
– Mire összeállt a fejemben az előadás tematikája, már ott sorakoztak a szerzők is a szövegeikkel. A kezdeti kétségbeesésből Lázár Ervin Berzsiánja, Takács Zsuzsa Rejtjeles tábori lap című kötete, és Varró Dániel Náthás Angol Költője húztak ki, együttes erővel.
Tudtam, hogy Lázár Ervinnel nem hibázhatok: meséit épp kiskamasz kortól kezdi el igazán érteni az ember – hogy aztán egész életében újra és újra elővegye, és rácsodálkozzon: a bölcsességére, a humorára, a nyelvezetére. Takács Zsuzsa kötete régi kedvencem: a lényegénél ragadja meg a kiskamaszok érzelmi világát – verseinek főszereplője egy elszántan költőnek készülő fiatal lány. Varró Dániel pedig úgy ír, ahogy más a levegőt veszi: szövegei maiak és viccesek – gond nélkül talál hangot a mi kiskamasz nézőinkkel is.

Reklámok

Csadi Zoltán: “Sok verset olvastam diákként és most is”

Készül újabb bemutatónk, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házával létrehozott Litera-túra. Az előadás 10-14 éveseknek (és persze nagyobbaknak) szól a Költőkről és a Kötelezőkről. Róluk kérdezzük az alkotókat, ezúttal Csadi Zoltánt, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház színészét.

csadi
A Litera-túra három szereplője három karakter: az Eminens, a Renitens és a Megúszós. Te melyik voltál felső tagozatban, és ez miben nyilvánult meg?
– Én az eminensek táborát erősítettem a suliban, némi kis megúszós beütéssel. Voltak órák, amiket imádtam és voltak amikkel nehezebben birkóztam. Matek, fizika, kémia na ezek a tárgyak mindig fejtörést okoztak nekem.
Szeretted a verselemzéseket? Szerinted mitől jó egy verselemző óra?
– Diákként az irodalmat nekem mindig az idősebb generációhoz tartozó pedagógusok tanították és ez azért erősen rányomta a bélyegét az órákra, a verselemzésekre. Minden nagyon precíz volt és pontos, de valahogy hiányzott ezekből az elemzésekből a személyesség, az hogy közösen együtt fejtsük meg a titkokat. Néhány kivételtől eltekintve nálam ilyenek voltak az órai verselemzések. Jó lett volna, ha az egész interaktívabb, ha a végeredmény egy közös gondolkodás eredményeként születik meg, ha egy-egy vers értelmezésére több példát, hangfelvételt vagy videót láthattunk volna, hogy tessék ezt gondolja az irodalomtörténész, és itt van egy felvétel, amelyen egy színész mondja el és a művészi eszközeivel teszi egyedivé a verset. Erre a többrétegű gondolkodásra, közös értelmezésre, elemzésre vágytam mindig, de igazán már csak az egyetemen találkoztam ezzel.
– Mennyi verset olvasol? Egyáltalán: hogyan kell/lehet verset olvasni?
– Sok verset olvastam diákként is és most is. A Felvidéken, ahol születtem és 18 éves koromig éltem sokat jártam szavalóversenyekre. Állandó résztvevője voltam, több éven keresztül, a Tompa Mihaly Országos Vers-és Prózamondó versenynek. Ez a rendezvény óriási ünnep volt és ma is az a szlovákiai magyar értelmiség életében. A verseny gyakorlatilag egész tanévben tart, különböző előválogatók és fordulók után az országos döntőt áprilisban rendezik és ez egy hatalmas fesztivál, találkozó, ünnep, a magyar nyelv ünnepe a Felvidéken. Számtalan alkalommal jelen voltam itt, és azt hiszem ez az egész örömteli hangulat is hozzájárult, ahhoz hogy megszerettem a verseket.
Azt, hogy hogyan lehet vagy kell verset olvasni nem tudom, én ha tehetem mindig félhangosan olvasok verset, mert akkor egyszerre látom a vers képét a papíron és hallom is a szavak játékát, a rímek zenéjét, ritmusát. Persze, ez azért néha tud vicces is lenni, legutóbb egy könyvesboltban kezdtem el motyogni egy kötetből és annyira belefeledkeztem, hogy észre sem vettem a mellettem álló hölgyet, aki csak mosolygott rajtam.
Van kedvenc versed?
– Pilinszky János: Miféle földalatti harc
– Ki a kedvenc klasszikus és kortárs költőd?
Ha az imént megemlítettem a kedvenc versemet, akkor Pilinszky mindenképp ott van a kedvencek között és nem csak ez a verse, hanem mindegyik. Lenyűgöző a tudása, a sűrítettsége, az összetettsége és a mélysége a költeményeinek. Annyi sok értelmezési tartományt nyit meg a műveivel, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét. A kortársak közül Erdős Virág, Szabó T. Anna, és nagyon nagy kedvenc Kányádi Sándor a játékossága, a természetessége és az egyszerűsége miatt.
Írtál-e valaha verset?
– Nem írtam verseket, ez valahogy kimaradt az életemből. Én inkább szavaltam őket. A versíráshoz, azt hiszem, sosem voltam elég bátor.
Milyen versek voltak a felvételi listádon, és mit kértek tőled?
– Nem nagyon emlékszem már, hogy milyen repertoárral készültem, a Litera-túrás színész kollégákkal ellentétben én 2002-ben felvételiztem, és az bizony nem ma volt – na jó tegnap. De arra emlékszem, hogy sok klasszikust választottam és kortárs alig volt köztük, pedig jó lett volna. Ha nem csal az emlékezetem, akkor Pilinszkytől kérték A tenger című verset, ami egy csodálatos ima az édesanyjához. Boldog voltam, mert ez a vers is nagyon közel áll hozzám.

A fotó forrása: dunaujvaros.com

Kovács Domokos: “Tegyék magukat érdekessé a versek 10 másodperc alatt”

Készül újabb bemutatónk, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házával létrehozott Litera-túra. Az előadás 10-14 éveseknek (és persze nagyobbaknak) szól a Költőkről és a Kötelezőkről. Róluk kérdezzük az alkotókat, először a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész-bábszínész szakos hallgatóját, Kovács Domokost.

1146– A Litera-túra három szereplője három karakter: az Eminens, a Renitens és a Megúszós. Te melyik voltál felső tagozatban, és ez miben nyilvánult meg?
– Én egyszerre voltam nagyon eminens és nagyon renitens. Ezt úgy értem, hogy mindig kitűnő voltam, és mindig nagyon szorgalmas, felkészülten érkeztem az órákra, rendben tartottam a cuccaim, megírtam a házi feladatot, sőt általában még a szorgalmi feladatokat is elvégeztem. Ez fokozottan érvényes volt azokra a tárgyakra, amiket még szerettem is. Ugyanakkor ha valamivel nem értettem egyet, azt sosem rejtettem véka alá. Mindig kíméletlenül elmondtam a véleményemet, sokszor nem a legudvariasabb formában. Ha egy tanárt nem szerettem, annak nagyon megnehezítettem az életét. Persze ez nem hasraütésszerűen jött, hogy most hirtelen kedvem támadt háborúskodni az egyik tanárommal, hanem ha ő magára haragított, akkor igyekeztem méltón visszavágni. Ezt rendszerint úgy tudták elérni, ha valami olyat csináltak, ami sértette az igazságérzetemet, vagy ha visszaéltek a hatalmukkal. Gyakorlatilag ma is ugyanígy létezek, nem mondom, hogy nem adódnak ebből problémáim…. de valahogy a „megúszósság” sosem volt az enyém, számomra nagyobb erőfeszítés sunnyogni és meghúzni magam, mint kiállni valamiért, amiben hiszek és vállalni érte a konfliktusokat.
– Szerinted mitől jó egy verselemző óra?
– Mindig élveztem a verselemzéseket. Egyfelől sikerélményem volt, ha egy metaforikus mondat mögé tudtam látni valamit, különösen akkor, ha olyan gondolatot, ami másnak nem jutott eszébe. Meg élveztem, hogy mindannyian elmondhattuk, mire asszociálunk arról az állapotról, amit a költő ábrázol. Akkor még nem vettük észre, de nyilván mindannyian magunkról beszéltünk. Azt hiszem leginkább ettől jó egy verselemző óra, hogy mindannyian, a diákok és a tanár is mesélünk és vitázunk a saját történeteinkről, érzelmeinkről. Így a vers által van egyfajta távolságtartás, ami könnyebbé teszi, hogy személyes témákról beszéljünk. Ehhez viszont nagyon fontosnak tartom, hogy a diákok felismerjék, hogy nagyon bátran asszociálhatunk bármire egy vers kapcsán, és nem szabad korlátoznunk az értelmezési tartományunkat csak azért mert van egyfajta elképzelésünk vagy előítéletünk a költővel, a korral vagy a verssel kapcsolatban. Én ezt igazán csak gimnáziumban tapasztaltam meg.
– Mennyi verset olvasol?
– Mostanában viszonylag ritkán olvasok verseket, leginkább ha valamilyen előadáshoz használom fel akár ténylegesen, akár csak inspirációnak
– Hogy kell/lehet verset olvasni?
– Csak azt tudom, én hogyan szoktam. Általában úgy, hogy random módon bele-beleolvasgatok egy kötetbe, és amelyik vers elsőre elkap, azt később talán még újra átolvasom. Akkor tud igazán elkapni, ha első olvasásra van hozzá valami kapcsolódási pontom, élmény vagy gondolat. Akkor megörülök, hogy ezt pontosan tudom, mi, aztán újraolvasom, és minden alkalommal felfedezek benne egy újabb réteget vagy újabb gondolatot, ami felül tudja írni az addigi gondolataimat. Éppen ezért azt gondolom, verseket olvasni egy regényhez képest egyfelől könnyedebb, másfelől aprólékosabb, hiszen egy regényt már csak a hossza miatt is ritkán olvasok újra, míg egy versnél van türelmem a pontos elemzésre. Ugyanakkor ehhez szükséges, hogy a vers azonnal, primer szinten hasson rám, különben elsiklok fölötte. Kicsit mint a daloknál: először a szövegek nem is nagyon jutnak el hozzám, mindent fölülír a dallam, csak akkor kezdek el ismerkedni a szöveggel, ha a dallam bevonzott. Igen, azt hiszem ez a legnagyobb különbség a versolvasás és a regények közt: egy regénynél kicsit lelkiismeret-furdalásom van, ha az első tíz oldal után abbahagyom, egy versnél nincs feltétlenül,ha tovább lapozok. Az ő feladatuk, hogy tegyék magukat 10 másodperc alatt érdekessé, és meg akarjam fejteni a titkukat, ha nem tudnak élni a lehetőséggel, sajnálom.
– Van kedvenc versed?
– Igen, Nemes Nagy Ágnes: Trisztán és Izolda.
Ki a kedvenc klasszikus és kortárs költőd?
– Jolly jokerként rögtön bedobnám Nemes Nagy Ágnest. Nekem ő nagy kedvenc, és igazából valamiért egyszerre kötöm a kortárshoz és a klasszikushoz is – valószínűleg, mert az Osiris Kiadós kötete nagyon hivatalos hatást kelt bennem, és rögtön a többi klasszikus költőt juttatja eszembe, ugyanakkor tudom, hogy hivatalosan kortársnak számít. De akikről egyértelműen el tudom dönteni, hova soroljam, és nagyon szeretek, az klasszikusok közül Kosztolányi Dezső, kortársaktól Gergely Ágnes, Tolnai Ottó és Kiss Ottó. (Úgy tűnik az Ágnes és az Ottó szerencsés nevek költőknél.)
– Írtál-e valaha verset?
– Alsóban írtam néhányat, de akkor sem azért mert olyan hatalmas közlésvágy lett volna bennem, inkább csak játszottam. Vicces volt, hogy sitty-sutty kitalálok néhány rímpárt, valami közhelyes témáról, és akkor azt gondoltam milyen menő vagyok. Nem jelentett sokkal többet. Aztán valószínűleg ezért hagytam abba… mint az orrturkálást, vagy hogy csak a fehér csíkokra lépjek a zebrán.
– Milyen versek voltak a színművészeti egyetemi felvételi listádon, és mit kértek tőled?
– Volt a már említett Trisztán és Izolda, meg Nemes Nagy Ágnestől még a Szomj. Papp Tibor: Pogány ritmusok, Karinthy Frigyes: Pitypang, Radnóti Miklós: Mint a bika, Tolnai Ottó: Félek, velem kivételt teszel; Szilágyi Domokos: Jus Primae Noctis, Gergely Ágnes: A súly alatt. Amit kértek is: Kányádi Sándortól a Ne szólj és Kemény Istvántól a Szerelmesvers- és lantzene. Ez utóbbira egy bábetűdöt csináltam, és emlékszem hogy Ascher Tamás a felvételi végén megkérdezte, mi volt az a vers, ebből azt szűrtem le, tetszett neki, úgyhogy eléggé örültem.

Pájer Alma: “Gyakran hallgatok a Youtube-on verseket”

Készül újabb bemutatónk, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házával létrehozott Litera-túra. Az előadás 10-14 éveseknek (és persze nagyobbaknak) szól a Költőkről és a Kötelezőkről. Róluk kérdezzük az alkotókat, először a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész-bábszínész szakos hallgatóját, Pájer Almát.

– A Litera-túra három szereplője három 1144karakter: az Eminens, a Renitens és a Megúszós. Te melyik voltál felső tagozatban, és ez miben nyilvánult meg?
– Érdekes, mert mindhárom attitűd jelen volt bennem, függött ez életkortól, tanártól, meg a tantárgytól is. A renitens korszakomra például sokkal jobban emlékszem. Talán az volt a legmeghatározóbb. Irodalomórán például volt, hogy direkt hecceltük egymást a tanárral, mert nem igazán voltunk egy hullámhosszon, amit persze mindig én szívtam meg. Az irodalomfakultáció viszont maga volt az álom (egy másik tanárral). Vele együtt hárman voltunk, és minden pénteken bementünk reggel nyolcra, hogy három órán át nyomjuk. Azért volt csodálatos, mert rádöbbentett, hogy egy irodalmi anyaghoz, nem csak dogmatikusan és könyv szerint lehet nyúlni.
– Szerinted mitől jó egy verselemző óra?
– Talán attól, ha a képzeletünk és asszociációnk teret kap egy-egy vers kapcsán. Nem csak azt próbálják belénk verni, amit a vers jelent, jelentett vagy jelenthet, hanem megpróbálják közel hozni, személyesség tenni azt. Ettől érezheti az ember magáénak a verset.
– Mennyi verset olvasol? Hogy kell/lehet verset olvasni?
– Ha tehetem sokat, de gyakran hallgatok Youtube-on verseket, ahogy tehetséges emberek elmondják. Egy verseskötetet szerintem ‘olvasgatni’ lehet, nem lehet befalni az egészet. Van úgy, hogy megveszek egy kötetet, és egy vers elolvasása után hónapokig nem nyitom ki. Olyan mint egy édességesdoboz, amit sokáig akarsz tartalékolni, de ez olyan doboz, amiből soha nem fogy ki az édesség.
– Van kedvenc versed?
– József Attilától az Együgyü ének.
– Ki a kedvenc klasszikus és kortárs költőd?
– József Attila, mert tőle olvasott és mondott nekem legtöbbet Anyukám kiskoromban, és most ismerkedem Nádasdy Ádámmal, akit nagyon kedvelek.
Írtál-e valaha verset? És írsz még?
– 13 évesen megjelentettünk egy verseskötetet Anyukámékkal amiben az én verseim voltak. Interneten olvashatóak is ezek a versek, ha az ember beírja a nevemet Google-ba, rájuk talál. Később 15 évesen is volt egy versírós korszakom, ezek a fiókban maradtak. Abbahagytam, mert más önkifejezési módot találtam. Rájöttem, hogy mások sokkal jobb verseket írnak, és én azzal jobban ki tudom magam fejezni.
– Milyen versek voltak a színművészeti egyetemi felvételi listádon, és mit kértek tőled?
Gregory Corso: De nekem nem kell a jóság; Radnóti Miklós: A félelmetes angyal; József Attila: Együgyü ének; Arany János: Tetemre hívás; Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről; József Attila: Miért hagytál el, ha kívánsz; Heltai Jenő: Háromtól hatig; József Attila: Mint a szív az első szerelemnek titkát… Ezekre emlékszem, sajnos többre nem. A Tetemre hívást, a Villon verset, és a Mint a szív az első szerelemnek titkát című verseket kérték, és a harmadrostán A félelmetes angyallal dolgoztam.
– A Ricsárdgír zenekar énekesnője voltál. A dalszöveg vers?
Feltétlenül. De nem úgy kezeljük, de a legtöbb szabály érvényes rá. Egyébként én inkább a költemény szót használnám rá. Nem önmagában érvényes, hanem a zenével együtt.

Pallai Mara: “Ez az előadás közös ügy”

Az időnk rövid története alkotói közül Pallai Mara válaszolt a kérdésekre.

mara2

– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?

– Két-három évvel ezelőtt beszélt nekem Hoffer Kari erről az ötletéről, amit Gimesi Dórival közösen kezdtek építgetni. A téma akkor is nagyon tetszett, vártuk, hogy mikor foghatunk neki a megvalósításnak. Úgy látszik, most érkezett el az idő… Azt is tudtam, hogy barátokkal dolgozhatom majd együtt, ebben mindig benne van az ígéret, hogy valami személyes, a saját személyes életemben is értékes és különleges dologban vehetek részt. És valóban, ez az előadás „közös ügy”, mindenkinek fontos volt. Az egész próbafolyamatot harmonikus, inspiratív légkör jellemezte, ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem voltak feszültségek, mégis, az időhiány és gyakorlati nehézségek ellenére „erőlködés” nélküli munka volt, valahogy minden kialakult.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Sajnos egyik nagyszülőm sem él már. A szüleim mindketten a család legkisebbjei voltak, mint ahogy én is, így aztán a nagyszüleim jobbára elég idősek voltak már, amikor én megszülettem. Anyai nagymamámat nem is ismertem, nagypapám pedig hadifogságot megjárt emberként addigra már eléggé visszahúzódva élt. A háborúról például soha nem mesélt, hiába faggattam. Apai nagyapámnál és nagymamámnál töltöttem több időt, nagymamám nagy háztartást vezetett, amikor egy-egy ünnep kedvéért, vagy a nyári szünet alatt összegyűlt a család, az unokatestvéreimmel szép létszámú gyerekcsapatot alkottunk. Birtokba vettük az egész udvart, a kertet. Ezekről az időkről nagyon szép emlékeket őrzök. Nagymamámmal egyébként is viszonylag sok időt töltöttem, gyakran csak ültem a konyhában, és néztem, hogyan készül az ebéd, a levestészta, vagy a süteményei, amiket imádtam. Emlékszem, mennyire lekötött, ahogy az ezerszer ismételt, bejáratott mozdulatait néztem, emlékszem a mozdulatai ritmusára, arra, hogy milyen magától értetődően alakult minden a keze alatt.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Haneke Szerelem című filmje jut először az eszembe.

– Félsz-e az öregségtől? 

– Igen, de nem annyira, hogy ne akarjak megöregedni. A kényelmetlenségekre, betegségre, a testi korlátozottságra senki nem vágyik, viszont azt, hogy a tapasztalatok gyarapodásával bizonyos dolgokban tisztábban lát az ember, már most is a kor előnyének érzem. Illetve azt gondolom (és remélem), hogy az öregkorban is (mint eddig minden újabb életkorban) vannak olyan szépségek és értékek, amikről most még fogalmam sincs. Ilyen értelemben tulajdonképpen kíváncsi is vagyok.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek.

Próbafotó: Penziás Nikolett

Gimesi Dóra: “Ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött”

Az időnk rövid története alkotói közül ezúttal a darab íróját, Gimesi Dórát kérdeztük. Válaszaiból kiderül, miért volt számára “ügy” a történet, az előadás.

dori

– Honnan jött az ötlet, miért akartad kiírni magad ezt a témát?

– Az én életemben nagyon fontos szerepet játszottak a nagyszüleim. Főleg az anyai nagymamámmal és nagypapámmal töltöttem sok időt gyerekként, nekik köszönhetem az irodalom szeretetét, és azt az élményt, hogy történeteket mesélni bárhol, bármikor, bármiről lehet. Mindig is szerettem volna megírni őket, az ő történeteiket. Ez a dolog egyik oldala.

A másik, hogy – íróként egyáltalán nem egyedi módon – évek óta gyűjtöm az érdekes embereket, érdekes pillanatokat, és azt vettem észre, hogy a legjobbak mindig idős emberekhez kötődnek. Sűrű, megkapó, emberi pillanatok ezek, amelyekben mindig ott rejlik egy egész történet.

Az előadás alapötletét például egy évekkel korábbi élményem adta. Főiskolás koromban két barátnőmmel körbeutaztuk Olaszországot, az utolsó állomásunk Velence volt. Nem volt már pénzünk szállásra, ezért az egész éjszakát a Szent Márk téren töltöttük. Hajnali két óra körül már teljesen üres volt a tér, amikor hirtelen megjelent három nagyon öreg ember, két bácsi meg egy néni. A bácsik elegáns nyári öltönyben, a néni koktélruhában, kopogós körömcipőben. Egymásba kapaszkodva mentek át a téren hárman, harsányan kacagtak, nagyon be voltak rúgva. Abba a pillanatba iszonyú sok minden belesűrűsödött öregségről, fiatalságról, életörömről, arról, hogy a lélek mindig fiatal marad.

Volt egy másik kép is, ami erősen belém égett: a Rákóczi úton láttam egyszer egy hajlott hátú, csoszogó, de még így is elegáns bácsit, aki egy bevásárláshoz használható, ún. nyanyatankot húzott maga után, amire gumipókkal fel volt szerelve egy öreg kutya. Ők így sétáltak.

Szóval ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött. Aztán úgy alakult, hogy Karival szinte egyszerre vesztettünk egy egy-egy nagyszülőt, elkezdtünk erről beszélgetni, és nagyon hamar egyértelmű lett, hogy ezekből az élményeinkből eladást kell csinálnunk.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Már csak az apai nagymamám él, de nagyon szerencsés vagyok, mert mind a négy nagyszülőmmel sok időt tölthettem el. Ők négyen szinte mindenben különböztek egymástól, talán csak egy közös tulajdonságuk volt: mindannyian nagyon erősek és makacsok voltak, szerettek és tudtak is élni. Az előadásban minden szereplő kapott belőlük valamit. Csabi karaktere leginkább az anyai nagypapámra hasonlít, aki a világ legbékésebb embere volt, és még a Parkinson-kórt is méltósággal, bölcs belenyugvással kezelte. Mara karakterének makacs ragaszkodása a nőiességéhez mindkét nagymamámra jellemző volt, ahogy Marcella életrevalósága, mindent megoldó lendülete az anyai nagymamámé. Tibi pedig egy egészen konkrét történetet kapott az apai nagyapámtól, ami tényleg, szóról szóra úgy esett meg.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Egyértelműen a Lear király. Abban szerintem minden benne van, amit az életről, az elmúlásról, és ennek elviselhetőségéről vagy elviselhetetlenségéről tudni lehet. Benne van a méltósággal búcsúzás iszonyú nehézsége, és az a kontraszt, ahogy az öreg szívben még tombol a düh, a szenvedély, de a test már nem tudja követni. Lear tragédiája éppen abban áll, hogy nem képes hozzáöregedni a korához, elfogadni, hogy a világ már nem azt a szerepet osztja rá, amit ő osztana magára, de ezáltal új érzések, új impulzusok is érik. Rettentő intenzív darab.

Egyébként érdekes, de ez most egy népszerű téma, rengeteg mű születik az öregekről. Nekem nagyon megkapó, hogy például mesekönyvek is (nyilván inkább külföldön). A magyarul is olvasható kedvencen a Garmann nyara, de csodás könyv az osztrák Die Neue Omi vagy az olasz Nonni is. Elég jelentős gyűjteményem van öreges képeskönyvekből. Haneke Szerelem című filmjétől azt hiszem, soha nem fogok tudni szabadulni, nagyon erős hatással volt rám. A legviccesebb a műfajban pedig mindenképp a Red című akciófilm, azon belül is Helen Mirren, amint nagyestélyiben egy hatalmas gépfegyverrel lövöldözik.

– Félsz az öregségtől? 

– Egyáltalán nem. Mindkét nagymamámtól azt láttam, hogy a kor nem ok, de nem is mentség arra, hogy az ember elhagyja magát. Hogy lehet nőnek, sőt. vonzó, stílusos nőnek lenni 80 fölött is. Remélem, hogy nem csak a szerencsés génjeiket, de a kitartásukat, az életörömüket is örököltem.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek, aki szeret sírva röhögni vagy röhögve sírni.

Fotó: Penziás Nikolett

 

Teszárek Csaba: “Színházi csemege a mi előadásunk”

Az időnk rövid története előadás alkotócsapatából ezúttal Teszárek Csaba válaszolt a már jól ismert kérdésekre.

csabi

– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?

– Az öregség témája gyerekkorom óta foglalkoztat. Csodálattal tölt el a bennük felgyűlt élettapasztalat és a tekintetükben rejlő letisztult szelídség, titkaik, hiedelmeik. Egytől egyig fantasztikus karakterek, nagy sztorikkal a hátuk mögött, amiket félmosolyok vagy könnyek között osztanak meg velünk. Ebben az előadásban 30 körüli embereknek kell mindezt sűríteni, átélni, bábra transzponálni úgy, hogy hiteles legyen, megejtő, de humoros is. Ez szép kihívás! Ráadásul baráti körben született előadás ez, melybe tényleg mindenki személyes dolgokat építthetett.

– Kit játszol?

– Csabi bácsi özvegyember, 10 éve él egyedül, vagyis öreg kutyájával Bátorral, akit megboldogult felesége hagyott rá. Csendes, rutinokkal berendezett élet ez, menetrendszerű sétákkal, sorsjegykaparással, padon ülő szemlélődéssel, dünnyögéssel. A mozgás neki és a kutyának is jelentős kihívás, ezért is nagy dolog, hogy vállalja ezt a kalandot. Hasonlítunk abban, hogy nehezen indulunk be, fel kell piszkálni bennünk a kalandvágyat, és ha egyszer lendületet kapunk, akkor aztán Velencéig meg sem állunk.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Anyai nagymamám a közvetlen szomszédunk volt gyermekkoromban. Szoros, bizalmas kapcsolat volt köztünk. Nála ebédeltünk, tévéztünk, beszélgettünk. Rajongással szerettem őt, minden nap eszembe jut a tekintete! Abban a kórházban halt meg, amelyikben a kisfiam született egy hónappal később és egy emelettel lejjebb.

– Van kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved vagy képed?

– Alakításokat, karaktereket emelnék ki. Kedvelem David Lynch Straight storyját, nagyon szeretem Gárdos Péter Uramisten című filmjében Feleki Kamill alakítását. Az időskori Páger Antal is minden filmjében csodálatos.

– Félsz az öregségtől?

– Az időskor nyűgjeitől, fájdalmaitól, kiszolgáltatottságától félek, de érzek egy felszabadító erőt, szabadságlehetőséget is abban, hogy nincs folyamatos elvárás alatt az ember, nincs az idő présében, nem kell annyit kapkodni és megalkudni hétköznapi szinten.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek ajánlom, aki szereti az iróniát, a bábot, és aki többet vár a színháztól könnyed szórakoztatásnál, de mégis könnyesre akarja nevetni magát. Amúgy egy színházi csemege, ínyencfalat ez a mi elődásunk. Képileg, bábilag, történetileg és hangulatában is igen egyedi.

Próbafotó: Penziás Nikolett