Gimesi Dóra: “Ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött”

Az időnk rövid története alkotói közül ezúttal a darab íróját, Gimesi Dórát kérdeztük. Válaszaiból kiderül, miért volt számára “ügy” a történet, az előadás.

dori

– Honnan jött az ötlet, miért akartad kiírni magad ezt a témát?

– Az én életemben nagyon fontos szerepet játszottak a nagyszüleim. Főleg az anyai nagymamámmal és nagypapámmal töltöttem sok időt gyerekként, nekik köszönhetem az irodalom szeretetét, és azt az élményt, hogy történeteket mesélni bárhol, bármikor, bármiről lehet. Mindig is szerettem volna megírni őket, az ő történeteiket. Ez a dolog egyik oldala.

A másik, hogy – íróként egyáltalán nem egyedi módon – évek óta gyűjtöm az érdekes embereket, érdekes pillanatokat, és azt vettem észre, hogy a legjobbak mindig idős emberekhez kötődnek. Sűrű, megkapó, emberi pillanatok ezek, amelyekben mindig ott rejlik egy egész történet.

Az előadás alapötletét például egy évekkel korábbi élményem adta. Főiskolás koromban két barátnőmmel körbeutaztuk Olaszországot, az utolsó állomásunk Velence volt. Nem volt már pénzünk szállásra, ezért az egész éjszakát a Szent Márk téren töltöttük. Hajnali két óra körül már teljesen üres volt a tér, amikor hirtelen megjelent három nagyon öreg ember, két bácsi meg egy néni. A bácsik elegáns nyári öltönyben, a néni koktélruhában, kopogós körömcipőben. Egymásba kapaszkodva mentek át a téren hárman, harsányan kacagtak, nagyon be voltak rúgva. Abba a pillanatba iszonyú sok minden belesűrűsödött öregségről, fiatalságról, életörömről, arról, hogy a lélek mindig fiatal marad.

Volt egy másik kép is, ami erősen belém égett: a Rákóczi úton láttam egyszer egy hajlott hátú, csoszogó, de még így is elegáns bácsit, aki egy bevásárláshoz használható, ún. nyanyatankot húzott maga után, amire gumipókkal fel volt szerelve egy öreg kutya. Ők így sétáltak.

Szóval ez a téma az utóbbi években mindig újra és újra szembejött. Aztán úgy alakult, hogy Karival szinte egyszerre vesztettünk egy egy-egy nagyszülőt, elkezdtünk erről beszélgetni, és nagyon hamar egyértelmű lett, hogy ezekből az élményeinkből eladást kell csinálnunk.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Már csak az apai nagymamám él, de nagyon szerencsés vagyok, mert mind a négy nagyszülőmmel sok időt tölthettem el. Ők négyen szinte mindenben különböztek egymástól, talán csak egy közös tulajdonságuk volt: mindannyian nagyon erősek és makacsok voltak, szerettek és tudtak is élni. Az előadásban minden szereplő kapott belőlük valamit. Csabi karaktere leginkább az anyai nagypapámra hasonlít, aki a világ legbékésebb embere volt, és még a Parkinson-kórt is méltósággal, bölcs belenyugvással kezelte. Mara karakterének makacs ragaszkodása a nőiességéhez mindkét nagymamámra jellemző volt, ahogy Marcella életrevalósága, mindent megoldó lendülete az anyai nagymamámé. Tibi pedig egy egészen konkrét történetet kapott az apai nagyapámtól, ami tényleg, szóról szóra úgy esett meg.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Egyértelműen a Lear király. Abban szerintem minden benne van, amit az életről, az elmúlásról, és ennek elviselhetőségéről vagy elviselhetetlenségéről tudni lehet. Benne van a méltósággal búcsúzás iszonyú nehézsége, és az a kontraszt, ahogy az öreg szívben még tombol a düh, a szenvedély, de a test már nem tudja követni. Lear tragédiája éppen abban áll, hogy nem képes hozzáöregedni a korához, elfogadni, hogy a világ már nem azt a szerepet osztja rá, amit ő osztana magára, de ezáltal új érzések, új impulzusok is érik. Rettentő intenzív darab.

Egyébként érdekes, de ez most egy népszerű téma, rengeteg mű születik az öregekről. Nekem nagyon megkapó, hogy például mesekönyvek is (nyilván inkább külföldön). A magyarul is olvasható kedvencen a Garmann nyara, de csodás könyv az osztrák Die Neue Omi vagy az olasz Nonni is. Elég jelentős gyűjteményem van öreges képeskönyvekből. Haneke Szerelem című filmjétől azt hiszem, soha nem fogok tudni szabadulni, nagyon erős hatással volt rám. A legviccesebb a műfajban pedig mindenképp a Red című akciófilm, azon belül is Helen Mirren, amint nagyestélyiben egy hatalmas gépfegyverrel lövöldözik.

– Félsz az öregségtől? 

– Egyáltalán nem. Mindkét nagymamámtól azt láttam, hogy a kor nem ok, de nem is mentség arra, hogy az ember elhagyja magát. Hogy lehet nőnek, sőt. vonzó, stílusos nőnek lenni 80 fölött is. Remélem, hogy nem csak a szerencsés génjeiket, de a kitartásukat, az életörömüket is örököltem.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek, aki szeret sírva röhögni vagy röhögve sírni.

Fotó: Penziás Nikolett

 

Reklámok