Pallai Mara: “Ez az előadás közös ügy”

Az időnk rövid története alkotói közül Pallai Mara válaszolt a kérdésekre.

mara2

– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?

– Két-három évvel ezelőtt beszélt nekem Hoffer Kari erről az ötletéről, amit Gimesi Dórival közösen kezdtek építgetni. A téma akkor is nagyon tetszett, vártuk, hogy mikor foghatunk neki a megvalósításnak. Úgy látszik, most érkezett el az idő… Azt is tudtam, hogy barátokkal dolgozhatom majd együtt, ebben mindig benne van az ígéret, hogy valami személyes, a saját személyes életemben is értékes és különleges dologban vehetek részt. És valóban, ez az előadás „közös ügy”, mindenkinek fontos volt. Az egész próbafolyamatot harmonikus, inspiratív légkör jellemezte, ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem voltak feszültségek, mégis, az időhiány és gyakorlati nehézségek ellenére „erőlködés” nélküli munka volt, valahogy minden kialakult.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?

– Sajnos egyik nagyszülőm sem él már. A szüleim mindketten a család legkisebbjei voltak, mint ahogy én is, így aztán a nagyszüleim jobbára elég idősek voltak már, amikor én megszülettem. Anyai nagymamámat nem is ismertem, nagypapám pedig hadifogságot megjárt emberként addigra már eléggé visszahúzódva élt. A háborúról például soha nem mesélt, hiába faggattam. Apai nagyapámnál és nagymamámnál töltöttem több időt, nagymamám nagy háztartást vezetett, amikor egy-egy ünnep kedvéért, vagy a nyári szünet alatt összegyűlt a család, az unokatestvéreimmel szép létszámú gyerekcsapatot alkottunk. Birtokba vettük az egész udvart, a kertet. Ezekről az időkről nagyon szép emlékeket őrzök. Nagymamámmal egyébként is viszonylag sok időt töltöttem, gyakran csak ültem a konyhában, és néztem, hogyan készül az ebéd, a levestészta, vagy a süteményei, amiket imádtam. Emlékszem, mennyire lekötött, ahogy az ezerszer ismételt, bejáratott mozdulatait néztem, emlékszem a mozdulatai ritmusára, arra, hogy milyen magától értetődően alakult minden a keze alatt.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?

– Haneke Szerelem című filmje jut először az eszembe.

– Félsz-e az öregségtől? 

– Igen, de nem annyira, hogy ne akarjak megöregedni. A kényelmetlenségekre, betegségre, a testi korlátozottságra senki nem vágyik, viszont azt, hogy a tapasztalatok gyarapodásával bizonyos dolgokban tisztábban lát az ember, már most is a kor előnyének érzem. Illetve azt gondolom (és remélem), hogy az öregkorban is (mint eddig minden újabb életkorban) vannak olyan szépségek és értékek, amikről most még fogalmam sincs. Ilyen értelemben tulajdonképpen kíváncsi is vagyok.

– Kinek ajánlod az előadást?

– Mindenkinek.

Próbafotó: Penziás Nikolett

Reklámok