Szolár Tibor: „Egy nagyon jó alkotócsapathoz csatlakozhattam”

Az időnk rövid története alkotói közül először Szolár Tibort kérdeztük az előadásról, a nagyszüleiről és az öregségről.

tibi2– Miért mondtál igent erre az előadásra, mi érdekelt benne?
– Szeretek Karival dolgozni. Már az egyetemen is érdekes dolgokat alkottunk együtt, és kíváncsi voltam mit akar kihozni ebből a témából. Az is vonzó volt, hogy tudtam, hogy egy olyan próbafolyamat előtt állok, ami számít a kreativitásomra. Fontos volt, mit gondolunk egy-egy szituációról, akár mi színészek is átírhattunk egy-egy dialógot. Dóri és Kari ránk szabták a karaktereket, így nekünk is volt beleszólásunk a sorsukba. Nem beszélve arról, hogy Teszárek Csaba gondoskodott a zenéről, én pedig, ha szükség volt rá, a koreográfiáról. Szóval egy nagyon jó alkotócsapathoz csatlakozhattam.

– Kit játszol?
Én egy féllábú öregembert játszom, aki egyedül él otthon az emlékeivel. Régebben társasági ember volt, de mostanra sajnos egyedül maradt. Bár legbelül vágyik a társaságra, mégis mogorva az emberekkel. Sajátos humora van. Fiatalkorában még szórakoztató volt, de mára megkopott a régi fénye. Eleinte nehéz volt a karakter morcosságához viszonyulnom, de később már jobban sikerült. Kari sokat segített ebben. Azért szimpatikus nekem az öreg, mert a kezdeti rosszindulatot helyenként felváltja az életöröm, és a jókedv, amit öregségére elfelejtett, de az utazás kihozza belőle. Kicsit emlékeztet édesanyám anyukájára. Makacs asszony volt, épp ezért nehezen értett szót például a szomszédaival, de az unokáit nagyon szerette a látszólagos szigorúság ellenére.

– Milyenek voltak a nagyszüleid?
– Édesanyám szüleivel sajnos kevesebb időt tölthettem együtt. Nagymamámmal egy kicsit többet. Nem volt könnyű ember, de nagyon szerettünk az unokatesóimmal nála nyaralni, és szerettünk együtt játszani vele. Édesapám szülei a mai napig jó egészségnek örvendnek. Ők az igazi túlélők. Mezőgazdász családokból származnak, akik akkor betegszenek meg, ha nem dolgozhatnak. Nagyon becsülöm őket, és hálás vagyok, hogy ismerhetem őket.

– Mi a kedvenc öregekről szóló darabod, filmed, könyved, képed?
– Az Ifjúság című filmet nagyon szerettem, mert ugyanúgy, mint az előadásunk, hétköznapian, egyszerűen és emberien szól az öregségről. Mostanában cool öregnek lenni. Épp a napokban néztük a párommal a The Expendables – A feláldozhatók című filmet, ami csúcsra járatja a témát. A legjobb benne az, hogy ezek az idősödő színészek tudnak nevetni 20, 30 évvel korábbi önmagukon, csakúgy, mint a mi karaktereink is.

– Félsz-e az öregségtől?
– Nem. Először 25 évesen kezdtem el azon gondolkozni, hogy “A fenébe… fiatalabb már nem leszek.” De ennyi. Most már nem izgat ez a gondolat. Próbálok a mában élni, ha ezt majd ráncosan és öregen kell, ám legyen!

– Kinek ajánlod az előadást?
– Mindenkinek! Öregnek, fiatalnak egyaránt. Arra lennék igazából kíváncsi milyen hatása lenne az előadásnak egy öregek otthonában. Vajon az idősek is úgy látják magukat, ahogy mi őket?

Próbafotó: Penziás Nikolett

Reklámok